Please see the new website at rekapigniczky.com


A rendezőtől

Ezt a filmet most azért készítem, hogy egy korábbi nagy hibámat helyrehozzam.
Televíziós újságíróként New Yorkban minden ‘fontosabb’ nemzetközi hírről tudósítást kellett készítsek. Mindeközben annyira lefoglalt a mindennapi munkám, hogy nem fogtam fel, hogy az egyik legnagyobb „sztori“ ott hever az orrom előtt. Egy történetben keveredik zsarnokság elleni reménytelen küzdelem és a bátorság. Ez pedig a saját édesapám története.

Semmi sem egyszerű ha édesapámról, Pigéről van szó. Nem egyszerű történet az övé, főként azért nem, mert ő volt története elmondásának szinte egyetlen forrása, legalábbis nekünk, akkor, ott, Amerikában. Másrészről nagy-nagy drámai hatással adta elő sztorijait, szeretett túlozni. A neveket, dátumokat és pontos részleteket szabadon kezelte. Nagyon szórakoztatóan tudott mesélni, s “sokszor, ha szorakoztato akarsz lenni, bizony utban vannak azok a nyavalyas reszletek…” A gyerekek egyszerűen imádták hallgatni őt. Felnőtt fejjel azonban soha sem tudtuk pontosan, hogy mikor is esett túlzásokba és mikor beszélt igazán megtörtént eseményekről.


Így sok minden tisztázatlan maradt: a szlogeneket leszámítva az ő története, ‘56-os múltja, hogy miért és pontosan hogyan ment el innen, és hogy miért nem jött ide vissza. Pige szinte senkivel sem tartotta rendszeresen a kapcsolatot itt Magyarországon, nem volt testvére, a szülei már korábban meghaltak. Akiktől néha kapott levelet, azokat meg mi nem nagyon ismertük, főleg nem az Internet korszaka illetve a rendszerváltás előtt.


Minket, amerikai-magyarokat úgy neveltek ’56-os szüleink, mintha egy magyar inkubátorban lettünk volna, azzal a céllal, hogy ha egyszer kivonulnak az oroszok, akkor úgy térhessünk 'vissza', hogy ne kelljen semmit sem pótolni. Ehhez képest egyáltalán nem vagyunk tisztában azzal az eseménnyel, ami miatt mi nem itt, hanem ott nőttünk föl: Édesapánk pontos szerepevel az 56-os szabadságharcban. Nagyon sokat tanultunk arról, hogy mi történt ’56-ban, valószínűleg többet mint az itteni gyerekek. Mindez része volt egy nagyon komoly és következetes nevelésnek. Magyar neveltetésünknek egyik főszereplője és mozgatórugója volt Pige – édesanyámmal együtt, aki szüleivel szintén ‘56-ban disszidált Magyarországról – csakhogy pont az ő személyes története marad meg foszlányokban, homályos emlékezetben, tisztázatlan anekdotákban.


Pige szavainál is sokkal drámaibbak voltak cselekedetei. A tettek jobban beszéltek nála, mint maga az egyhelyben ülő filozofálgatás. Ahhoz a típushoz tartozott, aki felugrott az éjszaka közepén, még szinte félálomban, letérdelt az ágya mellé és a matrac felett tüzelt az ellenségre. Arra tanított minket az életben is, hogy amikor szükséges, álljunk ki az igazságért, vagy legalább keressük azt meg.


Amire odáig jutottam korban, karrierben és önreflexióban, hogy végre cselekedjek és valamilyen szinten dokumentáljam édesapám - főként ‘56-os - történetét, hogy végre rábeszéltem, hogy látogasson haza Magyarországra egy fél évszázad után, és engedje meg, hogy ezt lefilmezzem, addigra már késő volt. Úgy ment el Pige, hogy minden szanaszét volt, semmire nem voltunk felkészülve. Pige amúgy sem volt rendezett ember, sem életében, sem érzelmi világában, és így sosem állította össze papírjait, fényképeit, memoárját.


A róla készülő dokumentumfilmmel kapcsolatban, apám most azt mondaná, mint mindig: 'Lányom, ha rám hallgatsz, akkor azt csinálsz, amit akarsz. ' Mindig mögöttünk állt, de részletekben, szervezésben, a dolgok megnyugtató elintézésében nem nyújtott sok segítséget. Mert ő nem ilyen volt. Ezenkívül neki egyértelmű volt, hogy hova tartozik – ide – és hol komolyan, hol humorral főként a régi hazájáról szeretett beszélni. Neki azon sem kellett sokat gondolkoznia, hogy Esztivel, a nővéremmel hozzuk haza és temessük el 'itthon.“ Annak ellenére, hogy élete nagyobb részét nem itt töltötte, gyerekei kint nőttek fel, és azt sem tudta megmondani rendesen, hogy hol a családi sír, meg hogy kit hívjunk meg a temetésre.


A célom filmem elkészítésével az volt, hogy élethűen felkutassam édesapám igaz történetét, azt, hogy mit is tett ő valójában ‘szabadságharcosként’ 1956-ban. Már a forgatás elején, mikor elkezdtem dokumentálni azon történet részleteit, melyet egész életemben megkérdőjelezetlenül igaznak véltem, rá kellett jönnöm, hogy az igazság keresése és megtalálása nem egyszerű dolog, főképp 50 év után nem az. Az igazság csak nagyritkán konklúzív. Az ‘igazság’ az én esetemben pedig egyátalán nem az volt, amire a forgatás megkezdése előtt számítottam. Mindezen igazságkeresés abban az országban történt-történik, amely csak foszlányokban emlékeztet arra a földre, melyet szüleim 1956-ban hagytak el.
Arra a földre, amelyet mi, amerikai-magyarok, is úgy hívunk, hogy „Haza.”

Pigniczky Réka
Rendező, Hazatérés